Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Nektár-óceán cseppjei !

2008.08.22

Volt egyszer egy szegény embernek két szép kis leánya és egy fehér selyemszőrű báránykája. Egyebet sem tett a két kis leány, csak egész nap játszadozott a báránykával. Sárga selyemszalagot kötöttek a nyakára, csilingelő csengőt aggattak rá. Aztán kivitték a mezőre legeltetni. Nagyon boldog volt a szegény ember, a két kis leánya és a fehér, selyemszőrű bárányka is. De egy nap nagy baj történt. Óriási vihar volt. Tépett, zúzott maga körül mindent. Haragos mennydörgés rázta meg az eget. Hasító villám cikkázott át minduntalan. Keservesen sírt a két kisleány, mert már azt sem tudták mit tegyenek. A bárányka pedig, uccu neki, úgy elszaladt, hogy nyomát sem látták többé. Erre még nagyobb volt a sírás-rívás. Addig sírtak, amíg rájuk esteledett. Ekkor maguk előtt látták atyjukat, a szegény embert. El is mondták mindjárt, hogy mi történt. - Úgy, hát te menj jobbra, te meg balra, és kerítsétek vissza a báránykát! - mondta nekik édesatyjuk. Bizonyára a fogja visszahozni, aki okosabb köztetek. Mentek a leánykák, Napsugárka jobbra, Holdsugárka balra. Mentek és keresték a fehér selyemszőrű báránykát, sárga selyemszalagjával, csilingelő csengőjével. Holdsugárka könnyes szemmel járt és sírva szólítgatta: - Báránykám, báránykám, merre lehetsz, óh jaj, de sötét minden körülöttem! Napsugárka pedig dalolva hívogatta: - Báránykám, báránykám, csilingelő, selyemszőrű kis báránykám! Siess vissza, mert ragyog a nap és nevet a mező! Mentek és Holdsugárka úgy érezte, hogy vele sír minden: erdő, mező, fák, bokrok, csillagos ég, de még a hajnalpír is, mely reggeli derengéskor elöntötte az eget. Napsugárka pedig úgy látta, hogy vele nevet minden. Az éjszaka sötétje, a puha selyemszálú gyep, a nyíló virágok, de még a sápadt holdfény is az égen. Így hívogatták, így kerestek a báránykát. Holdsugárka egyszerre csak nagyon megijedt, mert egy csúf öreg banya állt előtte. - Ki vagy? - kérdezte szepegve a kisleány. - Az álom vagyok - felelte a csúf öreg banya. - És mit akarsz tőlem? - kérdezte Holdsugárka - Szaporítani a könnyeidet, megkétszerezni a bánatodat. - felelte ő. - Azt hiszed, úgy majd hamarább megtalálom az elveszett báránykámat? - kérdezte erre a kisleány. A csúf öreg banya titokzatosan nevetett: - Hiszen majd meglátod. Holdsugár ka szemeiből csakúgy dőltek a sűrű, forró könnyek. De bizony a báránykát nem találta meg, akárhogy sírt, akárhogy jajgatott utána. Napsugárka is találkozott a csúf, vén banyával. Csakhogy mikor meglátta, barátságosan ránevetett. - Ej, de csúnya vagy öreganyám! De én azért nem félek tőled. Idenézz, ráfonok egy kis aranyat a hajamból, és mindjárt szebb leszel. Most pedig mondd meg, hogy ki vagy! - Az álom vagyok - felelte, akit kérdezett. De csodák-csodája, már nem volt többé csúf öreg banya, hanem egy szépséges aranyhajú tündér állt Napsugárka előtt. - És mit hoztál nekem, kedves Álomtündér? - nevetett rá a kis leány. Mert biztosan tudom, hogy valami szépet tartogatsz számomra. - Azt bizony! A jókedved visszhangját hoztam el, hogy hamarább megtaláld az elveszett báránykát - mondta az Álomtündér. Napsugárka pedig boldogan, csilingelően nevetett. És dalolt. Csakúgy csengett az éneke: "Báránykám, selymes szőrű báránykám, gyere vissza, mert süt a nap és nevet a mező" Hát amint így énekel, uccu neki ki szalad eléje? Ki más lett volna, mint a sárga selyemszalagos, fehérselyem szőrű, elveszett kis bárányka. Meghallotta az énekét, a csilingelő kacaját, és megismerte a kis gazdáját. Éppen akkor jött eléjük a szegény ember. Kézen fogva vezette a siránkozó kis Holdsugárkát. - Látod - mondta neki és Napsugárkára mutatott. - Ő volt az okosabb, ő találta meg a báránykát. Mert a leghangosabb sírásnak sincs olyan mély visszhangja, mint akár a legkisebb nevetésnek.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.