Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Reményik Sándor: A lelki szegénység dicsérete

2010.08.02

Kép

 

Hálát adok, hogy a világból 
Oly kevés dolgot ismerek, 

Hálát, hogy Párist sohse láttam, 
S nem vonzanak a tengerek. 
Hogy nem jártam a Rivierán, 
És járni már alig fogok,
Hogy becsukódtak én előttem 
Idejében a távolok.
 
Ó láttam így is, éltem így is, 
Így is kínlódtam eleget.
A benyomások szertevitték,
S vissza nem hozták lelkemet, 
Ugyan mit értem volna véle, 
Ha még több darabra török? 
S előlem milliónyi részlet 
Födi el azt, ami örök. 
 
Egy kutat ástam önmagamba, 
Titokzatos, komor kutat. 
Sötét vize pár rokon-árnyat, 
S pár testvér-csillagot mutat. 
Fölé akkora ég borul csak, 
Amekkora tükrébe fér.
Sok lelki nábob kincse nem kell 
Cserébe szegénységemér’. 
 
Testvér-csillagot, rokon-árnyat 
Vágyom ringatva tartani, 
Nem kellenek új emberarcok, 
Sem új világok partjai.
Elég nehéz tükrözni úgyis 
Tisztán, amit az ég mutat,
S felásni, Isten tudja hányszor 
A mindig-beomló kutat. 
 
Erdély ege, parányi égbolt, 
Tündöklő testvér-csillagok: 
Szegénységem kútperemére 
Ragyogva ráhajoljatok. 
Akármerre futnék el innen: 
Napáldozat, naptámadat
Nem látna mást, mint csüggedt szárnyú, 
Halálos fáradtságomat. 
 
Új világok üzenetével 
Uram, ne kísérts engemet.
Én láttam így is, éltem így is, 
Így is küszködtem eleget.
A képek vad zivatarából
A lelkemet már menteném.
Be sok minden záporozott rám, 
S milyen kevés lett az enyém! 
 
E keveset add átölelnem, 
És benne átfognom magam, 
S halálom elfelednem benne, 
S az életből, mi hátra van. 
Hagyd haldokló lángokba kapni 
Kék hegyeink lélekzetét,
S hagyd látnom egy harangvirágban
– Szent szegénységben: gazdagságban –

A mindenségnek végzetét.